Kalákában jártam Csíkban

csikKALÁKÁBAN JÁRTAM CSÍKBAN – mintha valami archaikus szöveget olvasnánk Kriza Jánosnál vagy a még öregebb erdélyi emlékíróknál. Pedig hát a kaláka maga a legkézzelfoghatóbb valóság, s az, hogy Csíklázárfalván járhattam valódi „kalákában”, ha csak másfél napig is, a legnagyobb örömömre szolgált. A kaláka gyűjtést, halmozást, rakogatást jelent a Czuczor-Fogarasi szótár szerint. A székelyek az olyan munkát mondják kalákának, melyet többen összeállva gyorsabb munkával, nagyobb erővel végeznek,

 

pl. midőn valakinek búzáját, szénáját az atyafiak vagy szomszédok, vagy jóbarátok közös erővel néha zeneszó mellett is betakarítják, miért közös ebédet vagy vacsorát s olykor mulatsággal párosítva is kapnak.”

Kalákában szántani, gyűjteni, szénát, gabonát hordani, fonni. Van fonó, kötő, törökbúzafosztogató kaláka. Arató, szénagyűjtő, ganyézó kaláka. Fahozó, tapogató, takaró kaláka. „Szeressük mi híven egymást, /S így is érjük az aratást,/Kalákába is elmegyünk,/Pásztát is majd együtt viszünk.” Székely dal (Erdélyi János gyűjtése)  Közösség: szeretet, munka, „pászta”.

A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Táncba fordulva című előadása, Forrás: erdélyhír

A lázárfalvi kalákát az András Alapítvány szervezte s tíz napig tartott – 40-45 résztvevővel. Vezetője, megálmodója, motorja András Mihály néptáncos és koreográfus – segítőivel, barátaival, a falu lakóival közösen nagy tájalakításba fogtak. Az ún. Malom-tanya környékének visszanyerését tervezték a zord természettől. Egyik legfontosabb partnere ebben a szenvedélyben Herczeg Ági tájépítőmérnök, a Pagony-iroda vezetője volt, aki már több kalákát is szervezett – többek között nagyszerű fürdőrekonstrukciókat, így a kozmási sóskút-fürdőét, a kászoni sósfürdőét vagy épp a lázárfalvi Nyírfürdő mofettájának és fürdőjének rendbehozatalát.

A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Táncba fordulva című előadása, Forrás: erdéylhír

De jártam én erre, igaz, jó régen, nevezetesen 1968 nyarán – még ha nem is láthattam a fürdőket, merthogy azok akkor már vagy még, de nem működtek. S nem épp Lázárfalván, de mellette Kozmáson, majd a Nyergesen túl a Kászonokban. (Lázárfalván is csak annyit, hogy egy szép napon Kozmásról a Szent Anna tóig Lázárfalván keresztül vonultunk, s a gyalogtúra vagy egy 30 km-es kör volt).

Életem egyik legemlékezetesebb útja volt ez az 1968-as – négy frissen érettségizett fiatalember egy álló hónapig kóvályogott Erdély-szerte; a felfedezett szabadság volt egy felfedezésre váró világban. Székelyföldön egy darabig kettéváltunk (a helyiek bibliai mértékű szegénységére, valamint négy langaléta fiatalúr nem mindennapi falánkságára való tekintettel), s mi Petróczki Pisti barátommal nyakunkba vettük a dimbes-dombos Alcsíkot. Fejedelmien éreztük magunkat és ezerféle kalandon estünk át.

  • (Füzetbe írtam, merre jártunk, kinél háltunk, mit kosztoltunk. Reggeli, ebéd, vacsora – ma is épületes olvasmány. Ilyenek szerepelnek benne:
  • Csíkkozmás: Tyúkhúsleves, sült tyúk pityókával, sütemény – itt még gargantuai a jólét, mert Orbán Jóska bátyáméknál pusztítottuk az aprójószágot, bár előtte két napig csak „túróscsusza”, azaz semmi és némi töltött nápolyi szerepelt az étlapon.
  • Újtusnád: reggelire avas szalonna, ebédre és vacsorára híg székelykáposzta konzerv Imets Alajoséknál. 
  • Csíkcsatószeg: konzerv-reggeli, ebédre semmi. Vacsorára viszont nyúlpaprikás a csatószegi plébánián Imre József majd’ százéves öreg plébánosnál, akihez bekéredzkedtünk. Az apró, szellemileg és fizikailag friss székely plébános az 1870-es években születhetett, s aggastyán létére még nyulakat tartott. Házvezetőnője, a húga készített is nekünk vacsorát – a kézicsengettyű hívása után a gőzölgő nyúlpaprikás illata tekeredett a régi ebédlő ovális tálalóasztaláról. Pistivel szédelegve álltunk a csábító ételfelhő közepén, mert a plébános úr vecsernyére egy különlegesen hosszú textust imádkozott, talán bizony valami régies liturgiai megfontolásból. A következő nap szinte semmi, illetve az obligát „töltött nápolyi” Tusnádfürdőn. 
  • Innét másnap üres gyomorral a Nyerges tetőn át Kászonjakabfalvára zötykölődtünk, a busz útközben defektet is kapott – itt viszont újra beütött a jólét egy sült „desznyószelet” képében, jó pohár sörrel kísérve. „Székely nagypapánál”, azaz Székely Endre nyugalmazott kántortanítóéknál. Hát így festenek a tyúktól a disznócombig tartó keretes szerkezetbe zárva Alcsík valahai kulináris örömei.)

A mostani expedíciómban nem volt már semmiféle aritmia – hacsak az nem, hogy hol van már 1968, hol az érettségi, s hol az ifjúság? Szerencsére fiatalokkal lehettem, építészekkel, tájépítészekkel, kertészekkel, egyetemi hallgatókkal és végzettekkel, lelkes civilekkel és helyiekkel, akik Magyarországról és Erdélyből jöttek, Szombathelytől Magyardécsén át Csíkszeredáig, Gyimesközéplokig. Kedvesek és nyitottak voltak és úgy dolgoztak, mint a mesében.

A Kárpátok gyűrűje (Erdély), Forrás: transindex

A kaláka tervében András Misi vezetésével a malomépület rekonstrukciója, a csűr padlózása, a Tunád-pataka tisztítása, lépcsőzése, színpadépítés szerepelt, a mocsaras malomrét vízháztartásának rendbetétele, egyáltalán, a régi Kutas-kert s a malom tanya és környékének rehabilitációja. A tanya környéki 3 hektáros területre Misiék már százötven gyümölcsfát el is telepítettek – almát és körtét, jórészt Énlakáról, Szávai Márton tanító úr gyűjteményéből. (Ő az udvarhelyi gyümölcsök nagy ismerője, szaporít és kis számban árusít is, pár éve filmet készítettünk róla.) Esténként táncház, tánctanulás és éneklés folyt helyi zenekarokkal és táncosokkal (Misi a Hargita-együttes művészeti igazgatója), merthogy a lázárfalvi tanya, többek közt tánctábor is lesz kétezer tanulni vágyó kisdiákjának. És minden napra esett egy-két előadás is, elvont, absztrakt vagy nagyon is gyakorlati ügyekben, ahol a tájjal, környezettel, mindennapi életünkkel kapcsolatos témák szerepeltek napirenden.

Ültünk a hatalmas, legalább százéves Pónyik-fa alatt, amely a nagy kertet szétágazóan úgy centralizálja, ahogy a fejedelem uralja saját udvarát, és beszélgettünk. A régi gyümölcsök nagyszerűségéről, kerttörténetről, mindenféle „biodiverzitásról”. Az éteri tisztaságú poétikus környezetben könnyű volt a táj értelméről és sorsáról meditálni – bármerre néztünk is, szelíd és aranykort idéző fákat, füveket, patakot és felhőket láttunk és a szisztematikus emberi munka nyomait. András Misi és társai utópiája, gondoltam a Pónyik-fánk alatt üldögélve (Bolyai Farkas úgy szeretette a gyümölcsét, hogy sírja fölé Pónyik-fát rendelt), szóval úgy találtam, ez az András Misi-féle utópia lehető legkorszerűbb ma. Nem harsány és a legkevésbé sem tolakodó. Nem ígér gyors sikert és felhőtlen gazdagságot. A kaláka viszont a közösségi öröm átélhetőségét adja. És amúgy meg helyet találni és a tájat intim következetességgel belakni – a legszebb emberi dolgok közül való.

Ambrus Lajos író, a blog vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.