Feresdi anzix

FERESD (Feregi) színtiszta román falu az igen távoli Ruszka-havasokban, a régi Hunyad megyében – a véletlen jószerencse sodort errefelé egy valódi, őszi kalákára. Pontosabban egy kis, hihetetlenül eldugott falu kaláka-ünnepére. Ahogy elhagytuk Dévát, rögtön kezdődött a visszaszámlálás; vagy százötven évet zuhantunk vissza az időben, merthogy jószerivel csak more patrio volna illdomos arrafelé kóborolni.  Nem egészen úgy, mint ahogy Jókainál szerepel ez a klasszikus definíció (vagyis ősi, hazai szokás szerint), de azért mégis. Majdnem ugyanúgy. Merthogy szerinte ez a more patrio-féle utazás, ó modern idők, mégiscsak a legjobb.

More patrio

Ő (Jókai) kifejezetten azt írta, hogy ez

„nem anglusnak való (anglusnak szoktam nevezni mindent, aki okosabb embernek hiszi magát a magyarnál), vendéglő, meleg ágy, útmutató, hotel, spajczedli, személybiztosság, alkalmas fuvar: mind megvan a more patrio utazásnál, csakhogy nagyon kis helyen elfér; hotel: a kocsisátor; – állomás: ahol elesteledünk; – puha ágy: a bunda; étlap: a vándortarisznya, benne szalonna, pogácsa és kulacs bor; – útmutató: a távol torony hegye; oltalom: a jó fokos balta; – kényelmes alkalom: a nyerges paripa, meg a két jó csizma, mely nem ijed meg sem hegytől, sem homoktól. Aki ezzel beéri, annak boldogság a more patrio utazás: akinek több kell, váltson a vasútra jegyet”.

Jegyet nem vettem, hátaslovon nem ültem, és ráadásul kimondani is szörnyű, a gyönyörű őszi havasi tájban, a végtelennek látszó Hunyad megyei hegyek közt nem éppen valami lassan bolygó járművel, hanem frissiben lízingelt Suzuki terepjáróval utaztam. Amely még így is jó órácskát kevergett az úttalan hegyi utakon. És az is biztos, hogy nem láthattam meg annyi egzotikus csodát, mint a more patrio utazás hazai bajnoka, amikor ő a régi Hunyad megyében kóborolt, de azért némileg mégiscsak benne voltam egy tájban. (Ő igenis sokat járkált errefelé – Ahonnét különben legalább két kedvenc figurám, a nagy vadász Maderspach Viktor, az utolsó magyar akcióhősök egyike és a szintén jeles vadász, „sportman and naturalist” Buda Ádám származik, aki egy alkalommal Demsus környékén egyetlen hajtás során négy medvét lőtt ki, ami elképesztő teljesítmény, aki híres lepkegyűjtő és ornitológus is volt, a British Múzeummal állt cserekapcsolatban s aki az utolsó éveiben a Retyezátban található egérfajtákat tanulmányozta – föl is fedezett több mint hatvan, addig ismeretlen válfajt az apró rágcsálókból.) De a lényeg mégis az, hogy benne voltam egy tájban, s Feresden (Feregi) az is kiderült, hogy az időutazás jóformán csak akkor kezdődik!

muzeu_poz1

Mert a „célfalu”, ez a Feresd átlagos hegyi falucska ugyan a maga összesen hetven lakójával, de onnét nincs több út, csak a szomszédos településekre, Batrinára, Szocsedre (Socet) és vissza Pojenicatomira (Poenita Tomi) irányába – előtte meg is állt a karavánunk (merthogy „delegációval” jártam arra), és élveztük a délre fekvő hegyvonulatok panorámáját: a Ruszka-havas 800 méter körüli pontjáról látni a Hátszeg-vidéket, s itt-ott még a Retyezátot és a Szárkőt is. Mit mondjak, a sárguló, lenyűgöző erdők közt egyetlen emberrel találkoztunk – egy gumicsizmás asszony tempózott visszafelé, meglehetősen jó iramban.

Feresden viszont már vártak bennünket, a polgármesterrel és a tánccsoport vezetőjével az élen, fehér népviseletben – semmi stilizáltság, semmi korhoz igazítás, semmi vásári olcsóság, semmi bóvli; én még nem láttam ennyire archaikus román viseletet. (Viszont olvastam egy régi szöveget, amely ezekről a hunyadi román viseletekről írja,

A „kultúr” udvarán ott volt a falu apraja-nagyja, hogy bemutassák a kalákán szokásos dalokat-táncokat és ételeket. Már akkor feltűnt, hogy ez valódi „esemény” volt és nem holmi turista-utazás. Sorra kezet ráztunk a civilben üldögélő falusiakkal és bemutatkoztunk egymásnak. S kezdődött az éneklés-tánc – közben kézi hadaróval, „kalákában” csépelték a zabot. Illusztrálandó, mennyire zárt közösség az övék, a munkában mindent együtt kell csinálniuk – a közlekedés ide meglehetősen nehéz, az őszi esőzések után hamar járhatatlanná válnak az utak, jön a tél, s a falu lakói évszázadok óta önellátóak. De az egészben az volt számomra az igazán archaikus és feltűnő, hogy ezek az emberek mintha egyáltalán nem nekünk, hanem saját örömükért szerepelnének – mi éppen csak arra jártunk, odakeveredtünk, majdnem úgy, mintha a szomszédos faluból rándultunk volna át; nincs szerepelés, nincs színjátszás, hál’Istennek csupán a maguk örömét keresik.

Aztán a kultúrház egyetlen nagyobb hajópadlós termében megterítetve vártak az asztalok, a falakon körös-körül színes, gyönyörű csergékkel. Pohárköszöntők. Majd ünnepélyesen felolvassák a kaláka menüjét (Lista menului la calaca). És azonnal kezdődik az éneklés és tánc itt is – ez a zene lassúbb, méltóságteljesebb, mint amit aznap hallottunk még a Maros másik oldalán, a Mócvidéken: megszólalnak a doinák harmónika és szaxofon kíséretében; amennyire tudom, fájdalmas és büszke énekek az élet nagy kérdéseiről. A legnagyobb sikert egy tizenötéves leányka aratja, aki széles, hol magára mutató, hol a világegyetemet magához ölelő mozdulatokkal a szerelemről énekel – mintha profit hallgatnánk, pedig csak azt folytatja, amit a falubeliektől tanult. A férfiak kontráznak – minden csupa tréfa, hetyke beszéd és széles gesztus, de sehol semmi tolakodó erődemonstráció. A tánc is, a körmozgás is finom és elegáns, bizonyos monotónia van ugyan benne, de inkább fájdalmas, tépelődő a hang. A havas letisztult zenéje.

christmas_feregi-feresd_hd

Olyan az egész, mint valami rég elfelejtett falusi lagziban: zene, beszélgetés, ének – az együttlét tiszta pillanatai. Amikor nincs semmi gyanakvás és nem létezhet a szerepek félreértése, mintha semmi harag vagy gyűlölet nem lett volna soha, semmikor, mondjuk, a magyar és román között. Az ételek-italok is ilyenek: házi receptű cujkák szilvából és törkölyből, jó hideg feresdi forrásvíz, szörpök, sör és bor. Ez utóbbi olyan, mint a klasszikus „lugasborok” a Kárpát-medencében mindenfelé – egész este-éjjel ezzel éltem, mégsem volt maradandó hatása, ami annak köszönhető, hogy nem volt agyoncukrozva. (Mi az, hogy cukrozva: Feresden nem ismerik a répacukrot, mindenbe mézet tesznek.) Persze ittam már jobb bort is, de úgy gondoltam, itt, ahol a közel 900 méteren csak különleges mikroklímákban érik a szőlő, mégsem illenék Tuborgot nyakalnom.

  • Az előételek közt házikenyér, juhtúró, parasztsonka és szalonna szerepelt (ez utóbbi ízlett a legjobban), hidegsült, hagyma és almapaprika. Aztán jöttek a valódi sültek, marhák és disznók krumplival, sós uborkával, az est egy későbbi pontján az udvaron, szabadtűznél sütött juhtúrós palacsinta, mézes kávé, egyéb frissítők. Közben szakadatlanul folyt a zene és a tánc, közülünk is páran beszálltak – az éjszaka sötétjébe magas tábortűz csapott, a büszkén elvégzett kaláka örömére.

Ha egyszer még Feresdre utazhatnék, mostmár nem vendégként, hanem ahogy a falusiak búcsúzásul mondták, barátként, akkor alighanem mégiscsak az igen lassú utazást és a még lassúbb ottlétet kellene választanom, ahogy lehet és kell – more patrio.

Ambrus Lajos író, a blog vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.