A pincefestő

8-1

KÜLÖNÖS TERRÉNUMA a dokumentációnak az akvarellfestés – archivál, de mégis némi esztétikai többletet nyújt. Pedig bevallottan nem akar „művészkedni”, inkább csak rögzíteni, helyzetbe hozni, nézőpontot adni. Esetleg emlékeztetni. Azzal a ráadással kecsegtet: elképzelheted a legnehezebbet, magát az időt; azt, amit megjelenítek – régmúltat, tegnapot, de leginkább a ma reggeli fényeket.

VAGYIS AZ AKVARELLEN, kidolgozatlansága, jel-szerűsége ellenére képes vagyok átérezni akár régi vágyakat is – a mi esetünkben például azt, amelyről bölcs, érett férfiak szoktak diskurálni. A sztoikus írók például. Akik közül néhányan, ha másként fogalmazva is, de azt mondják, így mondják, kellő nyomatékkal és illő pátosszal: „ha megöregszem: pincét akarok”.

Nem pénzt, nem hatalmat vagy világsikert kívánnak már maguknak, még csak nem is hírnevet az örökkévalósághoz – egyszerűen csak: szőlőt és pincét. Ahová kiballaghatnak és a fehérre meszelt falak előtt egy kőasztalnál üldögélhetnek. A diófa lombjai alatt az élet és halál ezernyi fénytérképéről elmélkedhetnek. Én magam sokszor láttam szőlőhegyeken, főleg az elhagyatottakon, az éppen így vizionált képet: ül, moccanatlanul a pincéje előtt egy idősebb férfiú, keze a pohár mellett nyugszik, de az ő iiteni jelene inkább már valami zeuszi magányban ölt testet. Krúdy-Szindbád is akkor beszél róla, amikor azt mondja: ott a vérvörös és sötétkék szőlők közt, az asztal kőlapjára támaszkodva mindent meg kell tudni, ami fáj az embernek s mindent kissé el is kell felejteni ahhoz, hogy írni, beszélni, festeni tudjunk róla.

Káldy Lajos: a pincefestő

kaldy_lajosKáldy Lajos pincefestő. Nyolcvankét éves – azt korábban is pontosan tudtam róla, hogy „szépen” fest, meg hogy lényegében rajztanár (pár évig egy helyütt tanítottunk; az iskola szocialista nagyüzem volt, szakmunkásképző és szakközépiskola – és, mi meg, ahogy mondani szokás, „elmentünk egymás mellett”), de öreg korára azt látom, hogy „megjött az esze”. A nyolcvanas évek elejétől ugyanis a szőlőhegyi pincék festésére adta a fejét, méghozzá szisztematikus rendszerességgel – klasszikus plain air, mint a jó XIX. század vége felé –, csak nem fehér vászonöltönyben és szalmakalapban és művészhajjal felbukkanva némely festői faluvégen. Vagy negyedszázada egyszerűen úgy vette nyakába a hazai szőlőskerteket, mint egy régi-archaikus vándorfestő, mert ahol érdekes-értékes pincét látott – nekifogott. Kipakolt, felállította állványát, színeket kevert és hihetetlenül gyorsan dolgozni kezdett. Így utazta be az ismertek közül Tokajt és Villányt, Somlót és Pannonhalma környékét. De megfordult Etyeken, a Balaton-felvidéken, a Vasi hegyháton és Ságon s több, ma már alig jegyzett szőlő-termőhelyen is. (Sajnos az én kiváló szőlőhegyemet, Hegyes-Kissomlyót enyhén szólva hanyagolta. Mondtam is neki, egyáltalán nem írok előszót a napokban elkészülő reprezentatív albumához, ha a Kissomlyó szent szőlőhegye valami időszaki szürkevakság miatt nem fér be a kis kötetbe – jött is, és Bejczi Jóska barátomék egyszerű, öreg pincéjét le is föstötte. A Berzsenyi-pincével viszont másodszorra sem boldogult; hol a fények nem voltak használhatók, hol meg túl éles napsütést fogott ki.)

1938. augusztus 20; Forrás: Szelepcsényi Sándor honlapja

Festményein nincs ember. Nincs, mert jelenlétét nem tartja fontosnak – mert akkor másról szólna az ő története. Nem erre figyel – ő: pincefestő. S mint ilyen, sajnos már nem az idill piktora, noha az országban valaha mindenfelé szebbnél szebb szőlőskertek érték egymást – inkább zord pusztulásoké. A haldokló vidéké.

Azzal kell dolgoznia, ami van – az elvadult, lerobbant szőlőhegyek dokumentációját végzi. Ahol leginkább olyan a látvány, amilyent a poéták is eldanoltak már:

„Eldobott korsók
kidőlt hegyi szolgák,
itt-ott a gazból
arcukat kidugják.
Tört prések. Elmaradt
küllők az útban.
Rom mögött a szilvát
örökzöld befutja”

írja a szőlőkultúra süllyedését a „magyar waste land”-ek költőjeként Takáts Gyula, a Balaton-felvidéki pincéje mellől – még a hetvenes években. 

Nem változott azóta semmi, sőt inkább mintha visszafordíthatatlan romlásokat észlelhetnénk. Káldy Lajos viszont festőkészletével a hóna alatt továbbra is dacol az egyre inkább dzsungelbe-gazba forduló hegyekkel, ahol az erdők a hegytetőkről úgy indulnak neki, mint Shakespeare Machbetjében, aztán a tikkasztó napsütéssel, amely rögtön felszárítja a festéket, és sok egyéb mai keltezésű nyavalyával – ő a régi szőlőhegyi élet egyre halványuló patriarchális nyomait fürkészi.

4-271aMunkáiban leltározza nekünk a múltat – legszívesebben és legihletettebben azokat a régi zsúptetős pincéket, amelyek főleg Nyugat-Magyarországon voltak divatosak. S amelyek szerzőjét szülőföldjéhez, a mesés nevű Csipkerekhez kötik. És környékéhez, Petőmihályfához, Döbörhegyhez, Egervölgyhöz, Alsóújlakhoz, Oszkóhoz – ahol legelőször készítette munkáit. Azokhoz a boronás-zsúpos hegyi pincékhez, amelyekből ma már alig látni; pedig amíg rozsszalmát is termeltek, mindenfelé népszerűek voltak. (Itt-ott azért próbálkoznak a termeléssel, az oszkói Hegypásztor Kör például.) De a klasszikus magyar szőlőhegyi tájkép örökre eltűnt – a tragikusan zsebkendőnyire parcellázott szőlőhegyeinken leginkább üdülőtelkek sorakoznak riasztó, siralmas víkendházakkal, ahol a szőlőket indulásból kivágják, s itt-ott legfeljebb romhalmazok emlékeztetnek hajdani pincesorokra. Az utolsó, még fellelhető, de holnapra végleg eltűnő tanúkat gyűjtötte kötetbe a pincefestő Káldy Lajos.

4-271bDe nem úgy mérte fel ezt a világot, mint egy néprajztudós, vagyis nem készített alaprajzokat, nem rendszerezte-helyezte őket típusokba és osztályokba, majd alosztályokba. Inkább a lényeget fogta meg – látványt, környezetet, archeológiát. Az istállós, L-alakú hajdani gazdag pincék nyomait, ahová a jószágot is felhozták, amikor a falu még képes volt megtartani népességét; aztán némely lyukpincéket, Kőszeg-Sopron környéki házi pincéket, vagy szebb tolnai pincecsoportokat. A páratlan Balaton-felvidéki nemesi-paraszti présházakat, gyönyörű bolthajtásaikkal. Aztán ráadásként nemes fából faragott sajtókat is (a XIX. századra a sajtók térnyerése kiszorítja az addig hagyományos taposásos lényerést); bálványpréseket, billenős préseket, kősúlyos gúzspréseket, gyönyörűen díszített ikerorsós préseket.

Jó szívvel, szeretettel, vidám orcával

A pincékről nem mond újat, de nem is igen lehet – a népi építészet kutatói jól végezték dolgukat. Különben egyik klasszikus írónk valaha a szőlészeti-borászati fénykorban, még a filoxéravész előtt megírta a lényeget.

„A pince két részből áll. A belső pince kőboltozat. Ebben a boroshordók állnak. Asszonynak, idegennek, gyereknek, házi ebnek itt nincs mit keresnie. Ide csak a gazda jár s felnőtt fia. A külső pince földes épület. Ebben áll a sajtó, a kád, s az összes szüretelő szerszám. A gazda ide hozza ki a bort a belső pincéből, s itt kínálja jó szívvel, szeretettel, vidám orcával.”

Eötvös Károly XIX. századi szövege minden fontos dolgot elmond a Kárpát-medence pinceépítészetéről. Kőpince, kőbolt, se asszony, se gyerek, se kutya. Káldy Lajos, a pincefestő ennek a pusztuló világnak járt utána és örökítette meg – s „kínálja jó szívvel, szeretettel, vidám orcával”.

Ambrus Lajos író, a blog vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai, Irodalom
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

A pincefestő bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Der Alte szerint:

    Káldy Lajos munkássága emlékeztet Árpád gimnáziumbeli rajztanáromra, Kássa Gábor festőművészre, aki mikor meghallotta, hogy a régi Óbudai házakat le fogják bontani, és az utcákat megszüntetik, majdnem minden utcáról készített aquarelt.
    Kássa Gábor aquareljeit az Óbudai Múzeum megvásárolta, és a gyűjteményt, megőrízve az utókornak, időnként kiállítja.
    A borászok is követhetnék, még a művész életében, a példát.

  2. Csíki Sándor szerint:

    Egyetértek veled!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.