A 359. nap: december 25.

DionysosMESSZEHATÓHANGÚ  Διώνυσος, azaz Dionüszosz,  római nevén Bacchus, jeles antik isten a szőlőhegyek környékén, és azon túl is szerte Európában, Ázsiában, Afrikában, mindenfele, amerre járt, és arra is, amerre nem. Szent növényei a szőlő és a borostyán, amiből felénk is akad bőven, míg szent állatai a párduc és a tigris, amiből már jóval kevesebb jut. Igazi szerelme és két gyermeke anyja Aphrodité, ám ő mégis a krétai  Minósz király lányát, Ariadnét veszi feleségül.

ELÉRKEZETT A NAP, az év 359. napja, december huszonötödike, és újra feltehetjük a kérdéseket, amelyek ugyan könnyűnek látszanak, ám mégse hamarkodjuk el a válaszadást.

  • Ki az, akit Isten fiaként szűz anya szült?
  • Ki az, akit gyakran ábrázolnak újszülöttként, vagy szamárháton ülve?
  • Ki az, aki betegeket gyógyított, s csodákat tett?
  • Ki az, akit megöltek, de feltámadt és halhatatlanná vált?
  • Ki az, akinek követői gyakran ettek megszentelt ételeket, szent egységben az istenséggel, hogy elérjék a halál utáni halhatatlanságot?
  • Ki az, akinek a tettei közül a legtisztább a halála, feláldozása, amely az egész emberiséget megszabadította?
  • Ki az, aki a vizet borrá változtatta?

Egy Isten, aki több is, mint egy

A görög mitológia szerint a változatos szexuális szokású Zeusz kígyó alakjában lepi meg lányát, a Démétértől született Perszephonét. Ebből az erősen elítélhető együttlétből születik Zagreusz, akit a Titánok Zeusz féltékeny feleségének a felbujtására darabokra tépnek, és ha már széttépték, meg is eszik. Csak a szíve marad meg, amit bagolyszemű Pallas Athéné átad Zeusznak, aki a szívet a gyönyörű thébai hercegnő, a szűz Személe italába csempészi. Ettől a szűz a mitológia szabályai szerint azon nyomban teherbe is esik. A második születés eredménye pedig már nem más, mint Dionüszosz (Διώνυσος), római nevén Bacchus.  Kétszer születésének akadnak más, nem kevésbé túlfűtött és bizarr történetei is, ám ezek sem nélkülözik a kannibalizmust.

Dionüszosz születése Zeusz combjából, vázakép.

 Az egyik népszerű változatban a Titánok szokás szerint széttépik Zagreuszt, de nem nyersen fogyasztják el, hanem kulturáltan szórakozva meg- főzik. A szerencsétlen Zagreusz darabjait végül Zeusz és Rheia illesztgetik össze, majd az így megreparált holtat Zeusz fel- éleszti és Szemelé méhébe rejti. A megtermékenyítés ebben a formában továbbra is mester- séges, így a hercegnő sikeresen megőrzi szüzességét. (Más mitológiai változatban ez a szüzességmegőrzés azért nem sikerül ilyen maradéktalanul.) A féltékeny és ravasz Héra ebben a történetben dajkának álcázza magát és ráveszi Szemelét, hogy érje el Zeusznál, hogy az teljes isteni pompájában jelenjen meg előtte, ahogy Héra előtt is tette. Zeusz nem akar ráállni, de végül enged, ami egyben Szemelé halála is lesz, mivel Zeusz valódi alakja nem más, mint a tűz, a villám, amivel sikerül is felgyújtania imádott hercegnője házát. A rémülettől életét vesztő Szemelé méhéből kiemelik a még élő Zagreuszt és Zeusz combjába varrják. Hónapok múltán aztán a Nüsza-hegyen megszületik az isten fia, akit születési helye után Dionüszosznak neveznek el. Számos meghatározása közül ő a „bárány”, az „alfa és az ómega”, a „királyok királya”, a „megváltó”, és ő a kezdő kérdések (egyik) megfejtése.

A Nüsza (Nysa) hegyet egyébként számos heggyel azonosították már. Homérosznál Föníciában található, de Hérodotosz Felső-Egyiptomba (Etiópia) helyezi. Az Ószövetségben ez JHVH hegye, a szent Sinai, amit nem mellesleg az óegyiptomi Osiris szülőhelyének is tartanak. Krisztus előtt közel ötszáz évvel Hérodotosz, a történetírás atyja ezt írja: „Osiris az, akit a görög nyelvben Dionüszosznak neveznek.” 

Istenek születésnapja

Osiris legkisebb fia, Hórusz-Aton, valamikor Krisztus előtt 3000 körül „született” és a feltűnő egybecsengések miatt vannak, akik őt tartják Krisztus előképének. Némiképp rejtélyes módon, de az előző istenekkel közeli rokonságba hozott Jézus éppen azzal lóg ki a felsorolásból, hogy a születésnapját hosszú ideig egyáltalán nem ünnepelték, igaz, anyakönyvi kivonat, vagy bibliai útmutatás híján senki nem is tudta, hogy mikor is kellene ezt tenni. A születés helyett maradt az újjászületés, amivel a húsvét továbbra is fontosabb maradt, mint a karácsony. A tél, és a téli napforduló időszaka Izrael földjén egyébként is kevésbé sokkoló, mint északabbra, Európában, ahol a Nap „győzelmét” télről-télre várták. Izrael, és így a kereszténység a korai időkben talán emiatt is kötődött kizárólagosan a tavaszhoz, amihez az újjászületés, a feltámadás, azaz a húsvét volt a megfelelő ünnep.

Telt-múlt az idő, és Jézus megkeresztelkedése után bő háromszáz évvel még mindig jelentős kereslet mutatkozott a provinciák ősi istenei, különösen a napkultuszok iránt. Virágzott az első században rómaira fazonírozott Mithras-kultusz, de az egyiptomi és más népek misztikus istenei is népszerűek tudtak maradni. Sok egyéb mellett az északi félteke sötét és hideg telei játszhattak szerepet ebben is, ahogy a dátumok megválasztását az befolyásolta, hogy a téli napfordulókor van az év leghosszabb éjszakája. A napciklusnak ezt az időszakát szerte a világon a várakozás, a féleleműző ünneplések, játékok, orgiák jellemezték, mint a római Saturnalia (december 17-24.), vagy az Észak-Európában elterjedt Yule-ünnep is, amikor a sötétség (halál) végét, a fény (Nap) születését és győzelmét ünnepelték. A rómaiak a legyőzhetetlen Nap-isten születésnapját (Dies Natalis Solis Invicti) ugyancsak ekkor, az istenek születésnapján, december 25-én tartották.

Mithras születése.

Talán nem véletlen, de Kr.u. 200 körül éppen Osiris és Hórusz-Aton országában, a kulturálisan sokszínű Alexandriában kezdték először Jézus születését is december 25-én ünnepelni. Aztán, ahogy lenni szokott, a kezdetben még önként és a napkultuszok istenei elleni reakcióként ünnepelt december huszonötödikéből másfél évszázad múltán, a 4. század végére, már kötelező ünnep lesz. A fejleményeket és az igényt látva I. Szent Gyula pápa volt az, aki december 25-ét a „születés ünnepének” nevezte ki (Kr.u.350). A római egyházban így Jézus születésnapja a korábbi január hatodikáról végleg „főműsoridőbe”, a téli napforduló jól megszokott ünnepléseinek időszakába kerül át, és ugyanarra a napra esik, mint az ellenlábas Mithras, Hórusz-Aton és Dionüszosz születésnapja. Ezzel az ügyes lépéssel az egyházatyák elérték, hogy a továbbiakban már nem a legyőzhetetlen Nap pogány istenét (Mithras, Hórusz-Aton), hanem a legyőzhetetlen Napot teremtő keresztény istent ünnepelhették.

Megérdemli

Étel és ital nélkül nincsen ünnep, ahogy az ősi időkben az étel és az ital is már maga volt az ünnep. Egy sikeres vadászat, a bőségesen rendelkezésre álló hús elegendő alap és ok volt erre. Napjainkra messze távolodtunk ettől a szűkös kortól, ám az étel és az ital továbbra is megőrizte ünnep- és közösségszervező erejét és szerepét. Karácsonykor ezek is, mint számos más dolog, új jelentést kapnak. Az ógörög IΧΘΥΣ (ejtsd: ikthüsz, jelentése: hal) szó például a „Jészusz Khrisztosz Theu Hüoisz Szótér” szavak (magyarul: „Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó”) kezdőbetűiből összeállítható mozaikszóként nyer új, vallásos értelmet.

A lakoma, a vacsora továbbra is fontos eleme maradt  a keresztény közösségeknek. Egy Márk evangéliumában leírt történetben négyezer, majd ötezer embert vendégelnek meg – etnikai, vallási különbségtétel nélkül. Ekkor Jézus önálló, különleges áldást mond a halakra, ami jelzi a megkülönböztetettséget. A hal a kenyérrel és Dionüszosz találmányával, a borral együtt kivételes hármast alkot, és szimbolikus jelentőséggel bír, miként a hal (halászat), amely a kereszténységben Jézus szimbóluma is. A hal mellett jelentéssel bíró ételek egész sokasága, mint a lencse, mák, méz, dió, alma, vagy akár a fokhagyma fordul elő, bár igen valószínű, hogy a korai közösségek számára gyakorlatilag minden táplálékként fogyasztott nyersanyag, étel és ital hordozhatott valamilyen spirituális jelentést. Ahogy ma már a köznapi asztal, úgy korábban az ételekhez társuló jelentések, jelek lehettek jóval gazdagabbak. 

Az ifjú Dionüszosz (Louvre

A keresztények ünnepe Mithras, Hórusz-Aton, Dionüszosz és Jézus születésnapján a pogány hagyományokkal ötvöződött, és ezen az ősi talajon vált azzá, amit ma karácsonynak ismerünk. Kétezer év alatt Jézus sikeressége a keresztény világ mindennapjaiból lassanként eltüntette Mithras, Osiris és Hórusz még fellelhető utolsó nyomait is és mára már csak egy isten maradt a régiek közül, aki sokadszorra is túlélte a változásokat. December huszonötödikén este ürítsük hát poharunkat a nagy túlélő, a „bor feltalálója”, a „kétszer született” Dionüszosz tiszteletére is. Megérdemli!

Csíki Sándor♣

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Történelem, ünnep
Kiemelt szavak: , , , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.